Joey úgy döntött, a főúton megy tovább. Hirtelen megpillantott egy ismerős alakot.

  – Yugi, te mit keresel itt errefelé?

  – Csak éppen erre jártam. Nem akarsz feljönni hozzánk? Rendelünk pizzát. Meg párbajkártyázhatnánk is. Vagy megnézhetnénk egy filmet.

  – Jó ötlet – mondta Joey.

  – Talán valami baj van? Olyan furcsa vagy mostanában.

  – Ne haragudj. Tudod, tetszett nekem valaki, de rájöttem, hogy nincs esélyem nála.

  – Ez biztos?

  – Hát… eléggé. Hiszen éppen most utasított vissza.

  – Ez tényleg nagyon rossz. Miért nem mondtad el? Talán segíthettünk volna. Erre jók a barátok.

  – Persze, de nem hiszem, hogy mindez előremozdította volna az ügyet – gondolta Joey, majd elképzelte, milyen képet vágott volna Yugi, ha elmondja, hogy szerelmes Kaibába.

  – Hát akkor, felejtsd el őt. Majd legközelebb biztosan sikerül – tanácsolta Yugi.

  Joey bólintott. El kell felejtenie Setót, nincs értelme tovább küzdeni érte. Hiszen nyíltan kiadta az útját, értésére adva, hogy nem szereti őt.

A dolgok lassan visszatértek a normális kerékvágásba. Joey sikeresen munkát talált egy cukrászdában, s a munka is egyszerűbb volt: az üzletet kellett takarítania. Mivel ez egyszerűbbnek és kevésbé fárasztónak bizonyult, mint a pizzériában, Joey az iskolai akadályokat is sikeresebben vette. A barátaival is újra rendeződtek a dolgok. Előttük már majdnem úgy érezte, mintha minden rendben lenne. Néha mintha látta volna, hogy Kaiba őt figyeli a szeme sarkából, de elhatározta, hogy nem foglalkozik vele. Bár amikor egyedül volt, sokszor eszébe jutott az a végzetes nap, amikor Seto és az ő útjai elváltak. Néha még sírt is miatta, ha eszébe jutott. Még mindig érezte, hogy vonzódik Kaibához, de nem volt bátorsága változtatni, mert túlságosan félt a visszautasítástól.

  Kaibával már nem piszkálták egymást, helyette inkább kerülték egymás társaságát. Bár minden más azt mutatta, semmi sem változott, Joey jól tudta, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Vége